**Fragmentáció / Defragmentáció**

(Interface,[ Mapping](http://www.manovich.net/), Metamédia)
2004
.......................................................


A Fragmentáció és a Defragmentáció tulajdonképpen egyazon mapping kísérletnek a két végpontja. Ebben a munkában foglakoztam elõször a mappinggel abban az értelemben, ahogy azt Lev Manovich használja.

A fragmentált (töredezett), defragmentált (töredezettségmentes) kifejezések a számítógép adattárolójának állapotát jelentik. A Windows operációs rendszerben lehetõség van arra, hogy megnézzük mennyire fragmentáltan vannak tárolva adataink a memóriában. Bármilyen meglepõ, a számítógép eléggé hektikus gazdálkodást folytat. Amikor a mûveleteket végzi, nem sokat foglakozik azzal, hogy csomagokban tároljon (az együvé tartozó adatokat egy helyen tárolja), hanem az elsõ olyan üresen talált helyre menti az adatot, amelyet elégségesnek talál a fájl számára. A Windows intézõben jól átlátható (rendezett) könyvtár-struktúra (adattároló-leképezés) nincs szükségképpen fedésben az adattároló fizikai állapotával.

A DiscDefragmenter arra hivatott, hogy a fizikai adattárolóban rendet rakjon. A töredezettségmentesítõ interfésze is tulajdonképpen egy map. Az adattároló grafikai leképezése (képe). Mostanság csíkként (régebben mátrixként) volt megoldva. A csíkon látható fehér az üres adattároló részeket, a zöld a rendszer által lefoglalt részeket, a piros azokat az adatokat jelzi, amelyeket az algoritmus töredezettnek talál, a kék pedig azokat, amelyeket rendezettnek ítél meg. Ha végrehajtunk egy töredezettségmentesítést a piros szín általában eltûnik a képrõl, a kékek a kékek mellé, a zöldek a zöldek mellé kerülnek. A töredezettségmentesítés következtében a gép teljesítménye optimalizálódik.

Viszonylag sokáig mûködtem V.J.-ként (visual jockey). Ebben a tevékenységben a szórakozáson kívül az is vonzó volt, hogy a fórum, amit egy V.J. kap, összehasonlíthatatlanul nagyobb mint a képzõmûvészetben, vagy akár a színházban megszokott. A popkoncertek, a Sziget Fesztivál, a MegaPartyk olykor több ezres közönsége nagy nézettséget biztosít. Ebben a szakmában az unalom legyõzése a fõ szempont, ennek érdekében úgy a D.J., mint a V.J. nagy mennyiségû anyaggal dolgozik, melynek rendszerezése elengedhetetlen ahhoz, hogy az anyagban tájékozódni tudjon, bármikor gyorsan legyen képes váltani a képet, a pillanatnyi hangulat-zuhanásokat kompenzálandó. A rendszerelvûség tehát a show-bizniszben is fontos, a V.J. számára sem lehet közömbös. Mindent összevetve az elsõ mappinggel összefüggõ próbálkozásomnak gyakorlati (üzleti) okai voltak. Az általam Fragmentációnak keresztelt algoritmus a vetítendõ mozgóképállományt (képszekvenciát) színes vonalkóddá alakítja. Megszámolja a szekvenciában lévõ kockák (frames) számát (frameNumber) és ezzel a számmal elosztja a map (térkép) pixeljeinek számát. A kapott szám (lineNumber) azoknak a vízszintes sávoknak a száma (lineNumber), amelyek szükségesek a szekvencia vonalkódként való leképezésére. A map (térkép) magasságát elosztva a sávok számával kiszámítja a sávok magasságát (lineHeight). Ha a szekvencia hosszú – a sávok alacsonyabbak, ha szekvencia rövid, a sávok értelemszerûen magasabbak. Ha például egy 800 pixel széles és 600 pixel magas térképet veszünk alapul, akkor egy 800 kockából álló képsor egy 600 pixel magas sávot fog eredményezni.

A második lépésben az algoritmus tulajdonképpen beszkenneli a mozgóképet. Ez a következõképpen zajlik: elkezdi lejátszani a képszekvenciát miközben egy képzeletbeli olvasófej vízszintesen mozogva pásztázza a mozgókép felületét, és az éppen aktuális pozíciójának megfelelõen kimásol a mozgóképbõl egy (az elõre kiszámolt sávmagasságnak megfelelõ – lineHeight) csíkot, ami nem más, mint a mozgókép egy darabja. Ha az olvasófej eléri a kép jobboldali szélét, akkor az írógéphez hasonlóan vízszintes irányban visszaugrik a kép baloldalára, függõlegesen pedig egy sávnyit (lineHeight) lefele halad. A folyamat addig zajlik, míg el nem fogynak a szekvencia kockái. Amikor a szkennelés véget ér, ez egyben azt is jelenti, hogy a térkép tele van a szekvencia vonalkódszerû sûrítményével.

Két szempotot érdemes itt kihangsúlyozni. A Fragmentáció nem csak képi, hanem idõleképezést is végez, hiszen a filmnek idõbelisége is van. Ezt az idõbeliséget az algoritmus egy színes, célirányosan fragmentált felületté alakítja át (metamédia), a mozgóképet pedig egyetlen állóképpé.

Jogos a kérdés: na és akkor mi van?

A fragmentáció erdeményeként egy idõ- és mozgókép-sûrítmény lesz birtokunkban, egy képi adatbázis, amely a kódolás révén könnyen (vizuálisan) kereshetõvé teszi a szekvenciát.

Ha van fragmentáció, akkor defragmentációnak is lennie kell, ami nyilván a fragmentáció fordítottja. Ez a következõképpen történik. Ha a map (térkép) fölött elkezdjük mozgatni az egeret, akkor a defragmentáló algoritmus „tudni fogja”, hogy a 800x600 pixeles felületen az egér pozíciója melyik képkockának felel meg a beszkennelt képszekvenciában. Ugyanazt a képletet használja, melyet a kódolás során is használt, csak éppen fordítva. Ha gyorsan mozgatjuk az egeret (olvasófejet) akkor a szekvencián belüli elõre-hátra való ugrálás gyors lesz. Olyasmi ez mint a D.J. esetében a scratch-cselés, amikor a D.J. önkényesen visszafele hajtja a lemezjátszót, sajátos hanghatásokat és tempóváltásokat produkálva ezzel. A számítógépes videólejátszók esetében ez a módszer nem alkalmazható. Ennek az az oka, hogy a videó formátumokban az egyes képkockáknak nincs külön neve vagy elérhetõsége, ezért (bárki kiprobálhatja) nagyon nehéz egy filmen belül pontosan odatekerni, ahova szeretnénk, ráadásul a mûvelet nagyon lassú.

Mivel a fragmentáció-defragmentáció algoritmuspár képszekvenciákkal dolgozik, a keresés problémája megoldott. A képszekvenciában minden kockának száma van (lehet neve is), ezáltal gyorsan kereshetõ és megtalálható. Amennyiben megunjuk az olvasófej rángatását, és elengedjük az egeret, az algoritmus átvált automata lejátszó módba, és normál tempóban folytatja a lejátszást attól a kockától kezdve, amelyik az elengedett egér pozíciójának felel meg. A tájékozódást tovább könnyítendõ, az automata olvasó fej helyét egy hajszálkereszt jelzi a térképen (map).

Az eljárásnak valóban sok hasznát vettem úgy a V.J. vetítések során, mint a színházi elõadásokon, ahol a defragmentáció-algoritmust kissé átalakítva el lehetett érni azt, hogy az olvasófej szerepét a táncos (színész) vegye át, ami azt jelentette, hogy a színpadon való mozgás által irányítani tudtuk az elõadásban díszletként vetített képeket.

Az interaktív díszlet egy bizonyos ideig újdonságként hatott, de viszonylag rövid idõ alatt (pár év) megszokottá vált, sõt kötelezõ tartozék lett. A szórakoztató iparban a dolgok gyorsan inflálódnak, ezért a kezdeti lelkesedésem lassacskán elfogyott, és abbahagytam a színpadi interakcióval való foglakozást.